Az augusztusi hosszúhétvégén történt. Péntek reggeltől szombat reggelig voltam ügyeletes, amit szokás szerint végigdolgoztunk. Szombat hajnalban volt pár szülés, miután majd már majdnem reggel lett, és már számoltuk vissza a perceket: már csak három és fél óra, már csak három óra…. Amikor érkezett egy kismama, akinél itt most nem részletezett okok miatt sürgősen császármetszést kellett végezni. Gyorsan felállt a műtői team, és mindenki – több mint 20, ébren és munkával töltött óra után – összeszedte utolsó, szertefoszló erejét és megoperáltuk a beteget. Hál’ Istennek, anyával és babával is minden rendben volt, idejében történt a műtét.
Mindenki kifújta az eddig észrevétlenül is visszatartott levegőjét, és ha nem munkahelyen lettünk volna, biztos magasba dobtuk volna a (műtős)sapkánkat hangos „juhéjjj” kiáltás kíséretében, miszerint, fél 8, vége az ügyeletnek, már csak fél óra és jön a „váltás”, ezt is túléltük, ezt is megcsináltuk.
Ám ekkor csörög a telefon: dabasi mentőszolgálat: úton van felénk egy 25 hetes kismamával, akinél előesett a köldökzsinór!
Nos, mielőtt továbbmennék két adalék az érthetőség kedvéért: manapság a koraszülötteket a 24. betöltött héttől van lehetőség megmenteni (korábban ez a 26. hét volt). Így ha valakinél 25 hetesen indul be a szülés, ott a baba még nagyon-nagyon kicsike lesz, nagyon éretlen, és bár van esélye az életben maradásra, majd az egészséges életre is, de jelentősen kevesebb, mint időre született társainak. Az ilyen pici koraszülötteket csak néhány, speciális, kifejezetten erre felkészült intézményben tudják ellátni.
Másik: a köldökzsinór előesés az egyik legveszedelmesebb szövődmény. Ugyanis a vékonyka köldökzsinórt pillanatok alatt el tudja nyomni a magzati koponya (vagy popsi), így abban nem tud tovább áramlani a vér, ami a magzat gyors halálát okozhatja.
Szóval telefonálnak, hogy úton vannak felénk egy 25 hetes kismamával, akinek előesett a köldökzsinórja – de még pulzál!
Villámgyorsan tisztázni kell, hogy mennyire jó ötlet ide hozni, hisz a mi kórházunk csak 33. héttől tud koraszülötteket fogadni, 25 hetes ellátására nem vagyunk alkalmasak. Azonban a mentőnek ilyen esetben kötelessége a legközelebbi kórházba szállítani – és azok mi vagyunk. Oké. Mikor érnek ide? 20 perc.
Lendületből visszafordulok a műtőbe, ahol már mindenki hazafele készülődik:
– Senki ne menjen sehova, 25 hetes, köldökzsinórelőesést hoz a mentő, kb. 20 perc múlva vannak itt.
Egy pillanatra megfagy a levegő – mindenki tudja, hogy ez mit jelent. Majd hang nélkül az egész csapat teszi a dolgát: a műtősfiú befejezi villámgyorsan a takarítást és már készíti is elő a műtőt. A műtősnő is hasonlóképp cselekszik, ellenőrzi, hogy megvan-e minden, beszerzi, ami nincs, ezután elkezd bemosakodni. Az altatóorvos, asszisztensével együtt, gyors altatáshoz készülődik.
Ismét felveszem a telefont, és tárcsázom a koraszülött osztályt, hogy a neonatológusaink időben tudják értesíteni a Cernyt. Egyikük sem repesett az örömtől… 25 hetest, ide? Nem lehetne, hogy továbbmennek kicsit, ahol biztonságosan el tudják látni az koraszülöttet? Nem. Oké, akkor jön a Cerny.
Nem egészen 10 perccel később a műtő fogadóképes volt, minden előkészítve, a koraszülött mentő megérkezett, és a helyi újszülöttgyógyászok segítségével kipakolt, előkészítették a terepet a csöppség fogadásához.
A mentő érkezéséig hátralévő percek csigalassúsággal teltek. Vánszorogtak… Én már magamban legalább háromszor hisztis rohamot kaptam, miszerint hol vannak már, el fog halni a gyerek, nem érünk rá….gyerünk, gyerünk, gyerünk… Pár perc, de örökkévalóságnak tűnt.
Végre megérkeztek. Mentőágyon fekvő nő, lába között a zsinór. Megtapintom: pulzál! Miközben átteszik a műtőasztalra és az altatató csapat EKG tappancsokat ragaszt a beteg mellkasára, villámkérdésekkel bombázzuk a kismamát: van-e gyógyszerérzékenysége? Szed-e gyógyszert? Van-e bármilyen betegsége? Stb… Fél perc alatt minden fontos információt megtudunk. Amíg a kollégám fertőtleníti a műtéti területet, megpróbálom a kismamának a lehető legérthetőbben elmagyarázni, mi történt, mi történik, és mi fog történni:
– Életveszélyben van a kisbabája, ezért nagyon gyorsan a világra kell segítenünk. Ehhez Önt el kell altatni. Viszont mire felébred, a baba már nem lesz itt, el fogják szállítani egy olyan kórházba, ahol a legjobb ellátást kapja majd. Pár nap múlva Ön is utána mehet. (Nem tudom, mennyit lehet ebből ilyenkor felfogni. Gyanítom, hogy semennyit. Csak azt, hogy baj van.)
Minden kész, kollégámmal elfoglaljuk a helyünket a beteg két oldalán, altatható a beteg – alszik – kezdhetünk – szike, törlés – ollót kérek – most – mehet – Úr Isten, de kicsi! – fogd le – gyorsan add ki! Az egész nem volt több 40 másodpercnél. És jól volt, láttuk, szép volt a színe! Kicsit később, kintről, ahol a babával foglalkoznak, nyöszörgést hallottunk, majd annyit, hogy az egyperces „osztályzata” kiváló! Egymásra néztünk a beteg felett, és mindkettőnk szemében könny csillogott. Megcsináltuk. Rendben lesz a gyerek.
Átlag tempóban, hétköznapi módon befejeztük a műtétet, majd egy emberként tódultunk ki a műtőből az előtérbe, hogy feltegyük századjára is ugyanazt a kérdést a Cerny-s kollégáknak:
– Mi a helyzet? Hogy van? – Istennek hála, jól volt.
Míg pár percig dolgozott bennünk az adrenalin, majd fáradtságtól és éhségtől remegő végtagokkal, félájultan rogytunk le a szülőszoba kanapéjára. Szemünk sarkában még látszott némi mosoly: ezért érdemes dolgozni. Nem sokkal később, a teljes kimerültség határán nekiláttunk ledokumentálni az esetet, annak rendje s módja szerint. Végül, túl a huszonsokadik órán, kábán ültem be az autóba, hogy hazainduljak. Utálok ilyenkor vezetni.
Epilógus: az édesanya már egészségesen el is hagyhatta a kórházat, és a kisbaba is jól van, a dabasi mentő -, és a Cerny koraszülött mentő profi személyzete, valamint a Kórház kiváló csapata jóvoltából.
