Reggel háromnegyed nyolcra, éhgyomorra kellett menni, és szívem alatt vinni a férfi hozzávalót. Bár mindig szoktam reggelizni, de nem volt vészes kibírni, hogy nem eszem, és nem iszom. Kértem a férjemet, hogy induljunk kicsit korábban, mert még szeretnék beugrani a kórházba a két napja császározott kismamámra ránézni. Elég furi szitu: előbb megvizsgálok egy beteget, hogy rendben van-e vele minden a műtét után, majd egy óra múlva én is műtőasztalra fekszem. Abszurd.
Mikor odaértünk a lombik centrumba, helyet foglaltunk a körülményekhez képest kellemes hangulatú váróteremben; kíváncsian pislogtam körbe, vajon kik érkeztek még ma hasonló céllal? Egy nap általában 4-6 punkció, azaz leszívás szokott lenni. Nem sok időm volt ezen elmélkedni, mert hamarosan szóltak, hogy felmehetek az emeletre, ahol a kórterem van. Búcsúcsókot váltottunk a férjemmel, majd kilépett az ajtón, én meg épphogy feltettem fél lábam a lépcsőre, amikor szólt egy várakozó beteg, hogy valami elhagytunk, és az elé a fotel elé mutat, ahol ültünk. Gyorsan odamentem, megnéztem mi az – és eközben magasra emeltem… egy fél pár fekete zoknit… valószínű tegnapi… valószínű a nadrág szárából… jááájjj:))))
A kórteremben már feküdt egy másik lány, mint kiderült, ő is először jár itt. Jó jel, gondoltam, legalább nem kell azt hallgatnom, hogy kinek hány sikertelen lombikja volt már, és nem keseredek el. Biztos voltam benne, hogy minden rendben lesz, sikerülni fog. Később jött az altató orvos asszisztense, szúrt egy branült, és megint rájöttem, hogy milyen szar érzés, amikor egy „cső” van az ember karjában. Nem tudtam, mennyi idő lesz, mire elkezdik a leszívásokat, és hogy én hanyadik leszek, ezért megpróbáltam szundikálni egy kicsit, hátha sikerül; ezzel egyúttal figyelmen kívül hagyni egyre hangosabban korgó hasam követelését.
Elaludni nem sikerült, mert mindig történt valami, de szerencsére nem is kellett sokat várni – kiderült, hogy aznap csak ketten leszünk. A másik lány volt az első. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem, amikor végignéztem, hogy félkómásan kitolják a műtőből, majd áthengeredik a saját ágyára. Nem féltem. Nem is tudom… kíváncsi voltam, talán ez a legmegfelelőbb szó. Sosem altattak még korábban. A beavatkozás előtt váltottam pár szót az anesztes (altató orvos) doktor nénivel, akivel a kórházból évek óta ismerjük egymást, szerintem elsők között voltam, aki megultrahangozta, amikor terhes lett. Örültem, hogy ő fog altatni. Okos és előrelátó egészségügyisként felhívtam a figyelmét az ínyemből tegnap kivett varratokra, illetve a cisztaműtét miatt még nem teljesen stabilan álló frontfogaimra, miszerint nagyon vigyázzon rá, ha esetleg intubálni kellene. – Oké, vette.
Emlékeim szerint villámgyorsan elaludtam, semmi rossz érzés, vagy pánik nem játszódott le bennem. Ébredéskor az első emlékem, hogy altató orvos barátosném ül mellettem, és én azt kérdezem, mennyi altatószert kellett használni (gőzöm sincs, miért érdekelt), és persze, hogy rendben volt-e minden az altatásnál. Mondta, hogy minden rendben ment, csak a pulzoxymeter (ujjra tehető csipesz, ami méri a pulzust és a vér oxigenizáltságát) romlott el, mert 27 körüli értékeket mutatott… Ezen a ponton éreztem, hogy nagyon le leszek tolva…
– öööö…. azt elfelejtettem mondani, hogy van egy szívritmuszavarom, nem a szinusz csomóban képződik az ingerületem, pitvari vándorló ingerképző gócom van, ezért nem szinusz ritmusban megy a szívem, és ezek az érzékelők általában „error”-t írnak ki miatta… De teljesen jóindulatú, veszélytelen ritmuszavar…. – hadartam egy szuszra.
A – szerencsére vicces – fejmosás valóban nem maradt el, mi a bánatért nem tudtam ezt az aprócska részletet a műtét előtt közölni?! Bezzeg a fogamat…. – bocsi, bocsi, bocsi… – igyekeztem olyan megbánóan mosolyogni, amennyire altatásból frissen ébredve lehetett.
Pár perccel később meg is tudtuk az eredményt: tőlem 18 petesejtet sikerült nyerni, és a szomszéd lánytól is jó sokat ahhoz, hogy bizakodóan tekinthessünk előre. Dél körül már a Tanár Úr asztalánál ültünk és a továbbiakról beszéltünk: kaptam egy táblázatot: mikor milyen gyógyszert kell szedni, milyen injekciót kell adni. Nem szabad szexelni, ellenben igyak sokat és egyek sok fehérjét, például steaket, és a fél karjára mutatott – mekkorára is gondol. Az eredményem megítélése szerint is kiváló, naponta telefonáljak mizu, hogy fejlődnek a sejtecskék, de valószínűleg el fogunk jutni az ún. blasztociszta stádiumig, amit az 5. napon ültetnek vissza – de csak egyet!! Bármennyire is szerettem volna, nem tudtam rábeszélni az ikrekre.
Miközben beszélgettünk, valami furcsára lettem figyelmes, valami nem stimmel… Bassszus!!! Letört a fogam!!! Amelyiket most gyökérkezelték! Na jó, szerencsére nem az egész, csak a csipkéje, de nagyon hegyes és hullámos felszín maradt a számban. Nemhiszemelnemhiszemelnemhiszemel!!! Hogy történhetett ez? Altatás közben nem kellett semmit a számba dugni, és én reggel óta egy falatot sem ettem! Ennyit a békés nyugalomról és stresszmentes időszakról.
Férjemmel nagyon szófogatóak voltunk, első utunk egyik kedvenc éttermünkbe vezetett, ahol bár a déli étlapon nem szerepelt steak, megkértem őket, csak most, csak nekem, orvosi utasításra készítsék már el az esti étlapról azt az isteni husit.
És bár az ebéd mennyei volt (különösen így, hogy kimaradt a reggeli), és a petesejtek miatt is csak elégedettséget érezhettem volna, folyamatosan a fogam miatt bosszankodtam.
Estére szerencsére sikerült valamelyest megnyugodnom, így nagyokat nevettünk a zoknis és szívritmuszavaros sztorin, megmutattam az előtte-utána lőtt szelfiket, majd egy pohár pezsgővel koccintottunk a gyerekekre. (folyt.)
