Nézzük csak, mi kell egy kisbabához… Anya mindig azt mondta: ha egy anyuka és egy apuka igazán szeretik egymást, abból kisbaba születik. Apa viszont úgy véli, aki gyereket akar, az inkább ritkán és „nagyokat” szexeljen – szerinte kétnaponta érdemes próbálkozni.
Szóval nem mondhatom, hogy a szüleim ne világosítottak volna fel, és az egyetemen is biztosan hallottam erről-arról.
Én mindenesetre abbahagytam a több mint tíz éve szedett fogamzásgátlót (igen, elvileg nem muszáj szünetet tartani közben), és kíváncsian vártam, mikor áll helyre a hormonháztartásom. A nőgyógyászati rendelőben klasszikus válasz, hogy akár fél év is kellhet. Ebből kiindulva inkább előbb, mint később vágtam bele; végül is mire várjak?
Decemberben, nagyjából két héttel az utolsó megvonásos vérzés után furcsa, szúró fájdalmat éreztem bal oldalt. El sem akartam hinni, hogy peteérésem lehet. De miért is ne? Van, aki három kihagyott tabi után máris terhes lesz. Persze nem stresszeltem rá: éltük az életünket, élveztem a szexet, az arcomon kivirágzó pattanásokkal pedig nem foglalkoztam.
Aztán tankönyvbe illő 28 napra megjött, majd újabb két hét múlva ismét furcsa alhasi érzés – ezúttal jobb oldalon. (Ugye a petefészkek váltogatják egymást hónapról hónapra.) Ügyeletben voltam, és egy csendes hajnali órán kíváncsiságból megnéztem, mi újság odabent. Amikor megláttam a jobb oldali, 17 mm-es folliculust – a ciklus 11. napján! –, legszívesebben táncra perdültem volna örömömben. Egy kolléga rögtön rákérdezett, stimuláltam-e magam. Természetesen nem. Bár megfordult a fejemben, hogy menjünk biztosra (esetleg ikrek?), de talán mégse ezzel kéne kezdeni – hova lenne akkor a „lesz egy kisbabánk” varázsa?
Szóval most itt ülök a nappaliban, büszkén egy tökéletes peteéréssel, Bon Jovit hallgatok (because we can), igyekszem mindent bepakolni a holnapi utazáshoz – amit amúgy a Jézuska hozott karácsonyra –, a férjem pedig csak ennyit fűz hozzá: „Megyünk gyereket csinálni.”
