Megnyílt az L33 Medical pasaréti rendelője!

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: email

Az orvosok étkezése és annak társadalmi megítélése

Muszáj írnom két sort a mai napomról! De előbb néhány szót az előzményekről. Egy barátnőmnek nemrégiben született meg második kisfia, aki sajnos a koraszülött osztályra került, ahol a szín tiszta magyar egészségüggyel találta magát szemben, leginkább annak minden gyötrelmével, mintsem szépségével. Szegény, órákon át mesélt az ottani viszontagságos helyzetről. Hosszú lenne most az egészet részletesen taglalni, valószínűleg majd a későbbiekben visszautalok rá, mert olyan problémákkal találta magát szemben, ami mindenkinek probléma, aki kapcsolatba kerül az egészségüggyel – függetlenül attól, hogy egészségügyi dolgozó vagy beteg. Most csak egy mondatot szeretnék idézni tőle, mert ez már akkor is megütötte a fülemet, azóta sem hagy nyugodni.

“A Márk mellett fekvő kisfiú 25 percet sírt keservesen – hidd el, számoltam – teli pelussal, éhesen, amíg a nővér kinn tömte a fejét, és néha bekiabált, hogy mindjárt jövök…”

Ma reggel fél 8-tól, ahogy minden nap, végeztem a munkám a kórházban, viziteltem, betegeket láttam el, terhesgondoztam, “kisműtétet” végeztem. Tudtam, hogy délután lesz két “nagy” műtétem (a hasi/laparoscopos műtéteket nevezzük “nagy” műtétnek), de arra számítottam, hogy addig még van időm. Ennek ellenére 11 körül szóltak, hogy menjek le asszisztálni egy nagy műtétbe. Innentől kezdve úgy alakult, hogy három műtétben operáltam egymás után, amiből kettő borzalmas volt: vérzés, nehéz műtéti szituáció, fiatal nő szülési képességének megtartásáért vívott küzdelem, stb. Végül fél 5 lett, mire legközelebb kiléptem a műtőből. Verítékezve, szédülve, remegő lábbal, hisz legutóbb reggeliztem, és talán inni is akkor ittam utoljára, és az éhségtől és kimerültségtől már a szemem is káprázott. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak hogy most azonnal muszáj ennem és innom valamit, és leülnöm egy kicsit.

Viszont ott villogott a sok nem fogadott hívás és sms a betegektől, akik több órája vártak rám az osztály különböző pontjain. Közülük sokan már hazamentek, mert megunták/nem volt idejük várakozni (mellesleg menjek a francba, miért mostanra hívtam ide akkor?!?!). Másik részük, igaz tűrőképességük határán, de várt. És teljesen jogos kérés részükről, hogy ugyan nézzem már meg őket, a leleteiket, írjam már meg “csak azt a receptet”, hisz órák óta várnak idősek, fiatalok, kisbabával itt és otthon.

De én még mindig csak azt érztem, hogy remeg az egész testem, szaporán ver a szívem, homályosan látok, méhek zümmögnek a fülemben, és valami bizonytalan köd borítja a tudatomat. Igyekeztem semerre sem nézni, miközben pánikszerűen bemenekültem az orvosi szobába, és biztató mosoly erőltettem magamra azon betegek irányába, akik mégis észrevettek, és elnézést kértem tőlük, hogy ilyen sokat kellett várni, de műtőben voltam, és fél pillanat és már jövök is. A szobámban leroskadtam az ágyra, felbontottam egy palack vizet, és majdnem mind a másfél litert egyhúzásra megittam. A kimerültségtől fújtattam kicsit. Jöhet a következő lépés: ennem kellett. Azonban a szobában csak csoki volt, és a reggel hat órai reggeli után jó lett volna így 5 körül valami rendeset enni, legalább egy szelet kenyeret… Nézzük a lehetőségeket: nővérszoba az előző napról megmaradt kórházi kajával a folyosó túlvégén,  illetve büfé a földszinten. Mindkettőhöz ki kellett volna mennem a szobából: ismét látnak, ismét nem velük foglalkozok, ismét eltűnök, uram bocsá’, még egy szendvics is lesz a kezemben, amikor visszafelé jövök. Hagyjuk. Marad a csoki. Milkát majszolva, felhúzott lábakkal ültem az ágyon, és azt kívántam, még 10 percig csak bambulhassak ki a fejemből. Nem tovább. Csak míg rendezem a lélegzésem és egyéb alapvető életfunkcióim.

Miközben azért imádkoztam, hogy megálljon az idő, eszembe jutott barátnőm fent idézett mondata. Ha valaki egy rejtett kamerán engem figyelne, ugyanazt látná. Sok beteg, terhes, páran kisbabával órák óta várnak rám, és én, mikor végre ráérek, mikor végre velük foglalkozhatnék, nem azt teszem, hanem “tömöm a fejem”, és szívem szerint néha kikiabálnék, hogy mindjárt jövök….

 depresszio2

Lábjegyzet: 1.) természetesen tudom, és elfogadom, hogy minden munkahelyen vannak lusta és oda nem illő alkalmazottak, akik igyekeznek mindig a munka könnyebbik végét megfogni. 2.) sokszor én sem gondolok bele a “másik oldalba”, például amikor postán, bankban türelmetlenkedek, hogy “miért pont most fogyott ki a papír a gépből”, “miért pont most megy el wc-re”, és különben is “mi tart ilyen sokáig?!”. 

Kategória

Címkék

Rendelő, ahol mindig lehet még egy kérdése!

L33 MEDICAL CORVIN

Telefon: +36 30 695 0177

Cím: 1082 Budapest, Üllői út 44. 1./2.

E-mail: corvin@l33.hu

Nyitvatartás: H-P, 8-20-ig

L33 MEDICAL BUDAÖRS

Telefon: +36 20 33 444 33

Cím: 2040 Budaörs, Lévai utca 33.

E-mail: budaors@l33medical.hu

Nyitvatartás: H-P, 8-20-ig

L33 MEDICAL PASARÉT

Telefon: +36 1 445 1033

Cím: 1026 Budapest, Pasaréti út 38/B.

E-mail: pasaret@l33.hu

Nyitvatartás: H-P, 8-20-ig

2021 Minden Jog Fenntartva L33 Medical Kft.

Készítette:

Kedves Páciensünk!

Tájékoztatjuk, hogy jelenleg új foglalási rendszert tesztelünk. Kérjük, amennyiben foglalása bárhol elakad, nem tud foglalni online, hívjon minket a +36-1/445-10-33-mas telefonszámon, vagy írjon emailt a rendelo@l33.hu email címre. Megértését és segítségét köszönjük!