A múlt vasárnapi ügyeletben este 11 körül érkezett egy értelmes, normális, hatvanas nőbeteg a sürgősségiről. Elmondta, hogy 12 órája van ott, lumbágós, derékfájós panaszokkal érkezett, valamit hogy sajnos gyakran vannak deréktáji panaszai, de most a szokásosnál is jobban fájt, fel se tudott kelni az ágyból. A sürgősségin kapott injekciókat, amiktől csökkent a fájdalma, majd az SBO-s kollégák készítettek laborvizsgálatokat, szerveztek neki neurológiai szakvizsgálatot, hasi ultrahangot és MR vizsgálatot is(!!!). Utóbbi a mi kórházunkban nem áll rendelkezésre, ezért egy másik intézménybe kellett átszállítani. Arra voltak kíváncsiak, hogy nincs-e véletlenül kizáródott gerincsérve.
Szerencsére nem volt. Ám kiderült, hogy van egy óriási, valószínűleg petefészek eredetű daganat a hasában, amiről nem tudni, hogy jó- vagy rosszindulatú. Ezért nőgyógyászati szakvizsgálatot is kértek, így kerültem én is a képbe. Az eddigi vizsgálatokkal egyező eredményre jutottam, sajnos tényleg ott volt az a nagy daganat a hasában, ami nem tűnt nagyon biztatónak. Elláttam fontos információkkal, hogy most mikor mit kell csinálni, mikor és hova menjen, hogy minél előbb tisztázódjon a petefészek eltérés eredete, és kiderüljön, milyen kezelési módot kell választani az ő esetében. Majd mindent leírtam részletesen a kezelőlapjára is.
Azonban a kikérdezés, a vizsgálat és az útbaigazítás közben is folyamatosan panaszkodott. És panaszainak tárgya nem a fájdalom volt – sőt, elmondta, hogy a hasa egyáltalán nem fáj (aminek „fájnia kéne” a petefészek eltéréstől), és a dereka is jobb már ahhoz képest, mint amikor bejött – hanem a fő probléma az, hogy ő már 12 órája itt van, és azóta csak vizsgálgatják, vizsgálgatják, és már átküldték ide és oda, még másik kórházba is, ahová nagyon nehéz volt átjutni, és ott is sokat kellett várni… És ez milyen borzasztó, enni is csak a büfében tudott mindeközben, és milyen szerencse, hogy volt vele egy kedves ismerőse autóval, aki átvitte a másik kórházba a vizsgálatra, különben még mindig a mentőre várna.
Az egy pillanatig nem merült fel benne, hogy vasárnap, 12 óra alatt annyi vizsgálatot elvégeztek nála, mint másnak fél év alatt sem, többek között MR is történt, amire másnak hónapokat kell várni! Mindezt úgy, hogy nincs MR készülék a kórházban. Megszervezni ügyeletben, sürgősséggel egy ilyen vizsgálatot más intézménybe, borzasztóan nehéz. És mindezeknek hála, kiderült egy, a panaszitól teljesen független betegség; egy nem kizárt, hogy súlyos, akár éltet is veszélyeztető állapot, amit viszont így még az is lehet, hogy időben meg lehet operálni, és nem fog meghalni miatta!!
Nem tudtam, mit mondjak a panaszira: bólogassak, hogy igen, ez tényleg milyen szörnyű, hogy 12 órája itt van (neeeem, ezt semmiképp sem mondanám); vagy vázoljam fel neki, hogy csak és kizárólag örülhet a dolgok alakulásának, miszerint nincs kizáródott gerincsérve, és időben (?) kiderült egy súlyos betegsége, amit így van esélye túlélni… Talán nem kéne panaszkodni az ellátásról.
A legtöbb embernek sajnos fogalma sincs az egészségügyi ellátás rendszeréről, menetéről. Én az anyatejjel szívtam magamba mindent erre vonatkozóan (édesanyám egészségügyi dolgozó), soha semmi gondom nem volt, s nem panaszkodtam még akkor sem, amikor érzéstelenítés nélkül csomózták meg a végbéltályog műtét utáni sebet. Volt, hogy hasonló időtartamot kellett várnom az orvosomra, mert műtenie kellett, de meg sem nyikkantam, mert tudtam, hogy más, sürgős dolga van. Mellettem bezzeg folyamatosan duzzogtak, olyankor jól eső érzés volt kiosztani őket, még ha finoman is. 🙂
Valós déjá vu érzésem támadt a cikk olvasásakor. Velem megtörtént tavaly szeptemberben a Veszprém Megyei Kórház SBO-on kissé még rövidebb idő alatt is a fent írt mindent kimerítő vizsgálat sorozat, amire valóban hónapokat kellett volna más esetben várnom. Más kórképpel természetesen. Tehát újra elismerésemet kell kifejeznem, hogy embert próbáló beteg létszám mellett mit vittek véghez az orvosok, nővérek, ami kimondottan pozitív volt, viszont a fájdalom okozta halálfélelmemen nem enyhített. (Akkor, ott, abban a pillanatban) Ebből csak azt szerettem volna kihozni, a beteg nem tudhatjuk, mit élt át abban a pillanatban, amikor közölték vele ezt a számára ijesztő diagnózist, ami egyébként „a panaszitól teljesen független betegség;” -nem független a panaszaitól. Ha olyan régi derékfájós, már rég nőgyógyászati szolgáltatásre kellett volna küldeni a háziorvosának, és talán akkor nem a SBO-on kötött volna ki. Tisztelettel, és munkáját elismerve Forgács Ilona
Elsö körben ez teljesen normális ügyeletben és örüljön az ember, hogy kiderült mi baja van.
Második körben kb 2 perc tájékoztatni a beteget, hogy ez bizony hosszú idö lesz, mert hétvége van és sokkal tovább tart. Legyen türelemmel, akár az egész hétvége is rámehet. Más az optikája, ha embernek nézzük a beteget és beszélgetünk vele, nem csak küldözgetjük. Asszem sokkal több mindent el lehet érni egy betegnél, ha kap 2 jó szót ill minimális tájékoztatást. Mondjuk ez pont nem Annának szól, mert ö simán megteszi, de azért valljuk be kb 5% -a ilyen az orvosoknak, tudom, hogy túlterheltek és millió egyéb gondjuk van, csak ha nem érzi azt a beteg, hogy bedarálta egy gépezet, talán neki is könnyebb és együttműködöbb.
Mikor még várandós voltam a kisfiammal, el kellett mennem az ügyeletre, mert úgy éreztem valami nincs rendben. Nem tudtam mi, mivel első terhességem volt. Aztán mivel nem tartották a panaszaimat olyan fontosnak (folyamatos görcs, émelygés, hányás, és úgy éreztem, mintha a magzatvíz szivárogna), azt tanácsolta a doktorúr, hogy menjek szépen haza, és ha egy mód van rá ne menjek vissza ilyen panaszokkal. Ez a természetes, hogy fáj, meg görcsöl, és megnyugodhatok, nem a magzatvíz az ami szivárog. Szomorúan kullogtam ki a rendelőből, de nem hagytam annyiban a dolgot. Másnap elmentem egy ultrahangos vizsgálatra, s kinek lett igaza? Nekem. A magzatvíz napok óta szivárgott, s mire beértem a kórházba olyan kevés maradt, hogy nem is mehettem haza. Ez egy hétfői nap volt, (vasárnap mentem az ügyeletre) és hiába kaptam az infúziót, a magzatvíz szint nem emelkedett, úgyhogy kaptam a „tüdőérlelőt” 3 napig. Csütörtökre, már veszélyesen kevés volt a víz, így kénytelenek voltak megcsászározni! (Igen, pedig felettébb örültem volna, ha természetes úton szülök, 9 hónapra) úgyhogy betöltött 7. Hónapra született meg a kisfiam. Arról már ne is beszéljünk, hogy 1 hónapot voltunk bent a kórházba. De a lényeg! A doktorúr megkérdezte, hogy ha tudtam, hogy ez van, miért nem jelentkeztem hamarabb. Mondtam, hogy vasárnap éreztem először, hogy valami nincs rendben, el is mentem az ügyeletre, de az orvos elküldött azzal, hogy hisztizek, és még csak meg sem vizsgált. Mondanom sem kell, a diktor úr feje hirtelen színt váltott, de megfogadtam, hogy ügyeletre soha többé nem megyek! Én sem örülök, ha éjszaka kell dolgoznom, meg annak sem ha sok az érthetetlen ember, na de azért van határ! Úgyhogy a felsorolt tíz mondat közül, én egyet sem mondok soha többé! Még akkor sem, ha inkább magánrendelőkbe kell menni, ahol rendesen elkérik az árát egy vizsgálatnak!